A Hotel Balaton a Balaton partján áll – csak hogy rögtön az elején tisztába tegyük a képzavart. 1895-ben épült, egy évvel később, mint a Hotel Hullám. A két épületet mindössze néhány méter és egy kutyát simogató Sissi szobor választja el egymástól. Bár a Balaton nem annyira látványos, mint szomszédja - melynek tornyai már messziről magukra vonják a hajóval érkező turisták figyelmét -, a maga 1200 négyzetméterével, és az eklektikus eleganciát sugárzó megjelenésével meghatározó szerepe van a keszthelyi Balaton-part képének formálásában.

Pár éve még Keszthely büszke ékköveinek egyike volt, ma már felhős időben kimondottan para, ahogy a szomorú fűzfák fölé csúcsosodik a szebb napokat látott Hotel Via. Az 1976-ban épült szálloda kapuja közvetlenül a Balaton mentén kanyargó parkosított sétányra nyílik, tehát egy igen kellemes, a turisták körében népszerű helyen található, mégis kihasználatlanul, elhagyatottan áll. Kitört ablakai sötét tekintettel bámulják a Balatont, és a sétányon bicikliző, kutyát sétáltató vagy fagyit nyalva lézengő turistákat. A horgászok csak a fejüket csóválják, mikor a válluk mögött az épületre sandítanak, és sűrű sóhajok közepette ecsetelik, hogy mennyire elszomorítja őket ez a látvány.

Béndekpuszta tipikusan az a fajta település, amit nem nagyon érdemes a térképen keresni, mivel nincs is rajta. Történt ugyanis, hogy miután az utolsó lakója 1983-ban elhagyta, a falu házait lebontották, és az utolsó tégláig elhordták. Amit az ember elhagyott, azt a természet birtokba vette, és Béndekpuszta szépen lassan beleolvadt a somogyi rengetegbe. De nem tűnt el nyomtalanul, és nem merült feledésbe. Emlékét máig őrzi egy kis klasszicista templom és egy középkori templom romjai.

Első élménybeszámolóm témájául két okból választottam a fonyódi Sirály Hotelt:
1. Ez volt az az épület, ami felébresztette bennem az elhagyatott helyekhez való vonzódást, amikor még azt se tudtam, hogy létezik egy ehhez kapcsolódó hobbi, egy szubkulturális mozgalom, aminek neve is van: urbex.
2. Egy nagyon minimális személyes kötődésem is van hozzá, hiszen abban a városban árválkodik, ahol anno a gimnáziumi éveimet tiportam. Szívesen mondanám, hogy számos emlékem fűződik a Sirályhoz, de nem akarok orbitálisan nagyot hazudni. Valójában csak hallomásból ismertem, de még a környékén se jártam, egészen az elmúlt hetekig. Teljesen véletlenül bukkantam rá, mikor a közeli erdőben bóklásztam, mint Piroska a kis kosarával, csak én kosár helyett fényképezővel sütkéreztem a fák lombjai közt áttörő napsugarak sejtelmes derengésében.

Na, kérem!

Az a helyzet, hogy mostanában elég gyakran kapom azon magam, hogy olyan helyeken kolbászolok, ahová normális embernek eszébe nem jutna betenni a lábát. És amikor megkérdezek valakit a környéken, hogy mit tud az adott épületről, általában kétféle válasszal kell beérnem:
1. A fiatalabb válaszadó: Eddig észre se vette, hogy ez itt van… Amúgy mi ez?
2. Az idősebb válaszadó: Jaj, micsoda gyönyörű épület volt, most meg egy pusztulat az egész - és szánakozva hozzáteszi, hogy milyen kár érte.

De akkor meg mégis mitől lehet az, hogy egyesek valamiféle titokzatos vonzódást, bizsergető kíváncsiságot éreznek az elhagyatott épületek, kifosztott laktanyák, omladozó kastélyok, sötét katakombák és kiégett hotelszobák közelében, továbbá egy igen erős késztetést ezeknek a megörökítésére, akár fényképek, akár videók formájában?