Na, kérem!

Az a helyzet, hogy mostanában elég gyakran kapom azon magam, hogy olyan helyeken kolbászolok, ahová normális embernek eszébe nem jutna betenni a lábát. És amikor megkérdezek valakit a környéken, hogy mit tud az adott épületről, általában kétféle válasszal kell beérnem:
1. A fiatalabb válaszadó: Eddig észre se vette, hogy ez itt van… Amúgy mi ez?
2. Az idősebb válaszadó: Jaj, micsoda gyönyörű épület volt, most meg egy pusztulat az egész - és szánakozva hozzáteszi, hogy milyen kár érte.

De akkor meg mégis mitől lehet az, hogy egyesek valamiféle titokzatos vonzódást, bizsergető kíváncsiságot éreznek az elhagyatott épületek, kifosztott laktanyák, omladozó kastélyok, sötét katakombák és kiégett hotelszobák közelében, továbbá egy igen erős késztetést ezeknek a megörökítésére, akár fényképek, akár videók formájában?

Tőlem aztán ne kérdezd, mert rohadtul nem tudom. Csak annyit tudok, hogy létezik egy szűk réteg, melynek tagjai az enyészetnek hátrahagyott dolgokban is képesek meglátni valami megfoghatatlan, rejtelmes szépséget, egyfajta különleges értéket, nem evilági varázst, amit aztán a tőlük telhető legművészibb módon igyekeznek dokumentálni. Persze csak miután az utolsó négyzetcentiméterét is bebarangolták a kellemesen hátborzongató helyszínnek.

Nemrég rájöttem, hogy én is ebbe a csoportba tartozom, és elkezdtem felfedezni egy olyan világot, amelynek számos kincse mellett haladtam el nap mint nap, és amíg én mentem, mint a homály, ezek a kincsek szépen rejtve maradtak a fékezhetetlenül burjánzó növényzet szorító ölelésében vagy a nagyobb és újabb épületek árnyékában.

Szóval az elmúlt hetekben elindultam felfedezni ezt a világot, és út közben két dologra jöttem rá:
1. A rövidgatya nem a legelőnyösebb viselet derékig érő aljnövényzetben.
2. Miért csak magamnak csináljam ezt, ha az élményeimet megoszthatom bárkivel az emberiség nagy találmányán, az interneten?

Nem mintha különösebben jó fotós vagy videós lennék, szerintem minőségben és mennyiségben is csúnyán megszégyenülnék egy buliba induló tizennégy éves szelfikirálynővel szemben. Ennek ellenére igyekszem minőségi tartalommal megtölteni a blog egyelőre üresen álló hasábjait. Felteszem, kismillió oldal foglalkozik a témával, nálam sokkal profibb és tapasztaltabb felfedezők tolmácsolásában, de ez lényegtelen, mert nem versenyezni akarok, csak egyszerűen hódolni ennek a nagyszerű hobbinak.

Hogy a lelkesedésem meddig fog tartani, és mennyire lesz hosszú életű a blog, az bizonytalanabb, mint a kettes matekból. (Az én munkamorálommal már az is csoda, hogy ez a bevezető poszt elkészült) Gondolj csak bele, milyen szép is lesz, amikor a Pusztulat elhagyatva áll majd a hatalmas blogszféra egy rég feledésbe merült zugában, csendes iróniába burkoltan várva az arra tévedőket... Csak remélni tudom, hogy ez a nap jó sokára jön el, és rengeteg érdekes helyet sikerül addig meghódítanom.

Ha nem a tiéd a legélesebb elme a családban, mostanra már akkor is rá kellett jönnöd, hogy ez egy urbex-blog lesz (abból is a lightosabb fajta, vagyis ne nagyon számíts arra, hogy én majd biztonsági őrökkel birkózom, meg kutyák elől szaladgálok kamerával a kezemben). És ha már végigolvastad ezt a bejegyzést, tartsd meg ezt a jó szokásodat, és kövesd a Pusztulatot, ha pedig igazán jófej akarsz lenni, lájkolj facebookon is, meg minden létező közösségi felületen. 

A logót egyébként saját magamról mintáztam (mégse hasonlít rám), és körülbelül 15 másodperc alatt készült el. A szövegbe rejtett képek pedig már előzeteséül szolgálnak néhány közelgő blogbejegyzésnek.

Ne maradj le semmiről! Kövesd a blogot: Facebook, YouTube, Instagram