Első élménybeszámolóm témájául két okból választottam a fonyódi Sirály Hotelt:
1. Ez volt az az épület, ami felébresztette bennem az elhagyatott helyekhez való vonzódást, amikor még azt se tudtam, hogy létezik egy ehhez kapcsolódó hobbi, egy szubkulturális mozgalom, aminek neve is van: urbex.
2. Egy nagyon minimális személyes kötődésem is van hozzá, hiszen abban a városban árválkodik, ahol anno a gimnáziumi éveimet tiportam. Szívesen mondanám, hogy számos emlékem fűződik a Sirályhoz, de nem akarok orbitálisan nagyot hazudni. Valójában csak hallomásból ismertem, de még a környékén se jártam, egészen az elmúlt hetekig. Teljesen véletlenül bukkantam rá, mikor a közeli erdőben bóklásztam, mint Piroska a kis kosarával, csak én kosár helyett fényképezővel sütkéreztem a fák lombjai közt áttörő napsugarak sejtelmes derengésében.

Kis híján el is mentem mellette, mert bár a hotel több emelet magas, mégsem olyan egyszerű észrevenni, mivel szinte teljesen beleolvad az erdei környezetbe. A kúszónövények jócskán benőtték az oldalait, belecsimpaszkodtak az ablakkeretekbe és egészen a tetőig kapaszkodtak, mintha csak le akarnák rántani az egész épületet valami mindent elnyelő mélységbe. Aki látta a Creepshow – A rémmesék könyve című filmet, talán emlékszik arra a részre, amikor egy farmra különös meteorit zuhan, és rövidesen mindent elborít egy folyamatosan terjeszkedő, zöld, mohaszerű anyag – még a farm tulajdonosát is. Nekem mindig ez a film ugrik be, amikor ránézek a Sirályt egyre inkább a markába záró növényzetre.

Mivel ajtó nincs, már kívülről is jól látszik, hogy sok dolgot nem lehet odabent találni. Az elmúlt évtizedekben mindent elvittek, ami csak mozdítható volt. A hotel kifosztása módszeresen zajlott: először a fémtolvajok forgatták fel, aztán a bútorok és egyéb tárgyak következtek, végül az ajtók és a többi fából készült dolog tűnt el – feltehetően ezeket a területfoglaló hajléktalanok tüzelték el zord, téli napokon. Mostanra csak a csontig rágott falak és a tartóoszlopok maradtak meg. Törmelék, szemét és falevelek mindenhol. A falakban itt-ott lyukak tátongnak, a mennyezetből vezetékek lógnak, az ablakok kitörve merednek a gyér forgalomra.

„Ha ezek a falak mesélni tudnának…”, szökik be a gondolat az ember tudatába egy elhagyatott épületben. Jelentem, a Sirályban tudnak mesélni a falak, mivel itt az évek során boldog-boldogtalan festékszórót ragadott, és mindent megörökített, ami a szívét nyomta. Az egykori étteremben például egészen különös jelenség figyelhető meg: egy autóban lebonyolított szerelmi légyott kőkorszaki barlangrajzokhoz hasonlatos ábrázolása. Ahogy őseink tették sok ezer évvel ezelőtt, a „művész” itt is elnagyolt, vázlatszerű rajzokat készített egy sima falfelületre. Jelen esetben kérdéses, hogy egy múltbéli eseményt örökített-e meg, vagy az ősemberhez hasonlóan a vadászmágiát szolgálta, abban a hiszemben, hogy ha valami képletesen megtörténik, az a valóságban is be fog következni?

Hopp, valami roppant a talpam alatt. Talán üvegcserép? Dehogy, csak egy összetört szív szilánkjai... Ez a rózsaszín szívecskékkel összehányt, bizarr szerelmi szentély a szálloda főbejáratán belépve fogad minket. A szerencsétlen flótás, aki ezt bánatában elkövette, nagyon kétségbe lehetett esve, ha ennyire őszintén kitárulkozott ebben a szerelméhez intézett nyílt üzenetben. Csak találgathatunk, hogy a vallomás eredményes volt-e, ill. hogy az elkövető miért éppen egy elhagyatott szálloda belső falait érezte ehhez a legmegfelelőbb felületnek?

Szívek szállodája? (Bocs)

Mint általában mindenhol, itt is a péniszrajzok dominálnak, de beljebb haladva olyan alkotásokat is megcsodálhatunk a Pac-Mannel összefogó Pedomacitól kezdve a kétméteres SpongyaBobon át a pucér csajig, akinek egy falba vájt konnektor-lyuk a vaginája, hogy mire a legfelső szintre értem, már úgy éreztem, mintha egy fogyatékos óvodás legrosszabb rémálmába csöppentem volna. Lássunk néhány példát:

Gülüszemű hülyegyerek péniszmintás pólóban

Kortárs szociopata festészet, ami a művész szexuális frusztráltságát hangsúlyozza

Egy egészen sajátos crossover keretében Pac-Man és Pedobear száll szembe az ellenséggel

Roger, az Amerikai faterból

SpongyaBob, aki nagyon örül Norbinak és Kingának, legyenek ők bárkik is

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én imádom a falra kent bölcsességeket. Számomra az élet nagy kérdéseit firtató, flegmán a falra fújt, tömör szövegek, ha nem is annyira lenyűgözőek, mint egy igényesen kidolgozott graffiti, azért igen erősen hozzátesznek az ilyen helyeket átható világvége-hangulathoz.

Miután az összes szoba falát megcsodáltuk, a tetőre egy véletlenül megmaradt ajtó kitört üvegén keresztül mászhatunk ki, ami megéri a fáradságot, mert a kilátás egészen lenyűgöző: az erdő fölött átsasolva remek rálátás nyílik a Balatonra.

Visszatérve a graffitikhez, a legkomolyabb freskókat - illetve azt, ami megmaradt belőlük - a másik épületben találhatjuk, ahol a szálloda firkálmányaihoz képest aprólékosan kidolgozott, egész falakat beterítő festmények várnak. Ez az épületrész adott otthont egykor az arisztokraták puccos báljainak, majd az átépítést követően a ’70-es, ’80-as években nappal étteremként, éjszaka szórakozóhelyként funkcionált. A tetején pedig napozóágyak és napernyők várták a hesszelni és barnulni vágyókat.

Tudni kell, hogy a 2000-es évek derekán, Fonyód környékén mindenki deszkás volt, aki számít, és az is, aki nem. Akkoriban azzal viccelődtünk, hogy még az öreg mamák is úgy mennek a piacra, hogy megrázzák magukat, mire az otthonka alól kiesik a gördeszka, és már suhannak is le a dombon. Így aztán nem annyira meglepő, hogy abban az időben a bál/étterem épületét egy kisebb fajta skateparkká alakították - ez megmagyarázza a minőségi graffitiket. Mára a park utolsó rámpájának legkisebb léce is eltűnt, így már csak a képzelőerőnkre hagyatkozhatunk, ha bele akarjuk élni magunkat, milyen is lehetett a Sirály, amikor megszállták a gördeszkázó, görkorizó, rollerező, BMX-ező tinédzserek, miközben a háttérben szólt a Big City Life.

Középen, ahol valaha a nemesek ropták, most egy hatalmas üres tér ásít bele a képünkbe. Mellette, a kisebb helyiségek sötétjében található feslett matracokból ítélve a csövesek hálószobái helyezkednek el. A lábunk alatt pedig egy hatalmas, több kamrás pince húzódik, ahol – mint a pincékben általában – koromsötét van, és elég creepy, főleg ha egyedül kolbászol odalent az ember, a telefonjával világítva (true story).

Nagyjából körbeértünk, viszont maradt még sok-sok kérdés, ám válasz már annál kevesebb. Már az is egy rejtély, hogy egyáltalán mikor zárt be a Sirály? Az biztos, hogy valamikor a ’90-es évek közepén, ami nem volt annyira régen, érdekes módon mégse emlékszik pontosan senki. Egyesek 1995-öt emlegetnek, míg mások mérget vennének rá, hogy csak ’97-ben. Miért zárt be? Itt is csak találgatni lehet, de a legvalószínűbb, hogy pénzügyi okok miatt. Mi lesz a sorsa? Ez a legnagyobb rejtély jelenleg, mivel még azt sem tudja senki, hogy egyáltalán ki a tulajdonosa (annyi azonban bizonyos, hogy magántulajdonban van). Egyelőre tehát marad az enyészeté. 

ETÉÉ (Egy Totál Érdektelen Észrevétel): A Sirály Hotel területén elhajigált kismillió sörösdoboz alapján az itt piáló népek az Arany Fácánt részesítik előnyben. 

Ne maradj le semmiről! Kövesd a blogot: Facebook, YouTube, Instagram